TÁRSKERESÉSBŐL TÁRSTALÁLÁS
Tevékenységem során sokszor felmerül, vajon miért annyira nehéz társat találni manapság, mint amennyire könnyű például szexpartnert. Holott az előbbi talán épp az utóbbi miatt van. Hisz a többség annyira ki van éhezve a figyelemre, a szeretetre, a megértésre és az elfogadásra, hogy amint mindezek együttes illúziójára esély kínálkozik a szex formájában, már kapkod is érte. Ebből pedig gyakran - főleg a nők részéről - kiábrándulás lesz: ha mégsem kapták meg a felsoroltakat, akkor azért - ha megkapták, de utána mintha mi sem történt volna, akkor meg azért.
No meg bízni is elfelejtenek, ezért kifejezetten félretolják az érzelmeket - nehogy túl hamar függővé váljanak és újra csalódniuk kelljen. Vagy épp ellenkezőleg: a szexszel próbálják megfogni a férfit. Csakhogy mindezek ilyen formákban nem mélyről jövő és tiszta érzések, sokkal inkább - ha némileg tudat alatt is - de valójában adok-kapok játszmák, amit - ha némileg tudat alatt is, de - megéreznek a partnerek. Ha a másik fél is ilyen, akkor azért nem alakul ki mélyebb lelki kapcsolat közöttük - ha viszont esetleg más, akkor ettől még az is visszahőköl, akiben esetleg maradt bizalmi képesség és érzelmi felelősségvállalási szándék. Miközben legbelül akkor is érzelmi csikicsukit játszunk magunkkal, ha kívülről egész jó bulinak tűnik. Erre én is csak utólag jöttem rá, még lazának tűnő pasiként is.
De mindezek persze a "beülős" vagy sétálós párbeszédek során is ugyanolyan problémák, csak eleve lelki szinten: úgy várnak friss levegőt, hogy nem nyitják ki az ablakot.
Az okokra persze számtalan magyarázat van - a hölgyek pedig még nehezebb helyzetben vannak: testileg-lelkileg sokkal összetettebbek, ezáltal sokkal több a "hibalehetőség" - ráadásul mindkét területen ők kapták a sokkal kockázatosabb befogadó szerepet a nemek egymásért folytatott harcaiban.
Ráadásul a legtöbben folyamatosan ugyanazokat a köröket futják: vagy mindig hasonló problémákkal rendelkező partnert vonzanak be vagy egyszerűen egyik sem az "igazi". Ekkor pedig két, nem túl célravezető okot szoktak találni: 1. "nincsenek igazi férfiak" - és "ha esetleg lenne is néhány, az ugye nyilván már mind foglalt" (és persze akik lefoglalták őket, csupán a vak szerencsének köszönhetik azt...); 2. "ők nem kellenek senkinek/nem jók semmire" (pedig nyilván vannak hasonló férfiak is...); 3. nekik már nem is kell senki (pedig eredetileg "társas lényeknek" születtek)...
Én pedig úgy gondolom, hogy ha tartósan nem érjük el a célunkat, akkor az arról, illetve a magunkról való lemondás helyett talán inkább meg kellene próbálnunk fejlődni az eléréséhez. Önismeretileg előrelépni, azáltal valós önbizalmat generálni a tényleges megnyíláshoz és pozitívabb kisugárzással bevonzani egy hasonlót. Az lesz még a hibáival együtt is az igazán emberi és szerethető - nem pedig egy sérthetetlent játszó terminátor színjátéka.
Mindebben az külön is fontos még, hogy elvigyük a fókuszt a magunk teljessége felé és így ne egy hiányérzetből indulva görcsöljünk rá a társtalálásra: hisz a görcsös ember nem tud önmaga lenni - ami amellett, hogy megintcsak egy nem túl vonzó állapot, még megtévesztő is lehet a külvilág számára. "Amikor elengedjük, akkor jön!"
A természetesebb, emberibb megnyilvánulásokat az is segítheti, ha nem ülünk be egyből (a szokásjog alapján) egy "vadidegennel" egy kávéházi "tárgyalóasztalhoz", hanem természetesebb környezetben, kevésbé kiszámítható, lazább programot (séta egy érdekesebb helyszínen vagy akár egy kétszemélyes biliárd- vagy tekeparti) választunk elsőre. Ez alapján még marad döntési lehetőségünk, hogy kíváncsiak vagyunk-e egyáltalán a másikra egy komolyabb beszélgetés szintjén is, mert ha unjuk, még mindig könnyebben a környezetre vagy a játékra tolhatjuk át a figyelmünk fókuszát. Így elkerülhető az elsőrandis nők örök dilemmája is: milyen ürüggyel álljak fel az asztaltól, ha igen hamar megunom a jelentkezőt, illetve a legutóbbi vagy legnagyobb csalódás témája is, amely igen hamar lehúzhatja az egész találkozó hangulatát, hisz nehéz röviden beszélni róla és így könnyen ránk települhetnek épp azok a negatív érzelmek, amelyektől szabadulni vágyunk.
Tehát az igazi, tartós változást magunk körül is belülről tudjuk elindítani igazán - mert kívülről sokszor még az is látszik, ami belülről nem, és mert a rezgéssel változik a kisugárzás, amely döntően hat a környezetünkre, így az emberi kapcsolatainkra is. Ami bent, az kint, ami kint, az bent - vallja az ayurvéda. Ne fogjunk hát mindent a külvilágra, vállaljunk felelősséget magunkért - és így fogunk tudni másért is. Ezek nélkül pedig egy mélyebb kapcsolatnak még a lehetősége is csupán illúzió marad.